Csak ültem. Néma csöndben ültem és vártam. De mégis minek? Innen nincs szabadulás. A remény mely valaha még bennem élt napról napra halványabb és halványabb. Elveszett vagyok, innen már nincs kiút. Tányérok csörömpölését hallom majd a rács nyílik és nekem újból elmegy az étvágyam.
A normális emberek a falakat látják én azonban börtönöm rácsait. Sivár,kopár minden, bárhova is nézek nem látok színeket se életet. Mert ez nem is élet. Lehet teendőd a négy fal között de az nem élet. Öt éve,hogy mindennap szembesülök a ténnyel,hogy semmi se lehet már olyan mint régen. Távolba néha-néha meghallok egy halk kacajt és csupán ezek az apró foszlányok amik még vissza emlékeztetnek a rég múltra. Már nem tudom milyen nevetni amikor valójában boldog az ember már nem tudom milyen érezni,szeretni valakit. Az az én már eltűnt.
Szakaszokra emlékszem abból az éjszakából, de még nem raktam össze az egészet. Talán mert képtelen vagyok rá, vagy mert nem is kívánom a teljes emléket. A darabokat is alig bírom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése